Abstract
A tanulmány abból indul ki, hogy a kortárs magyar költészetben az utóbbi időben feltűnően fölerősödött az elégia műfajának a jelenléte. Annyira, hogy az utóbbi pár év líratermésében számos olyan kötetet találunk, amely címében is hordozza a műfaji jelölőt. A dolgozat áttekintést nyújt arról, hogy a New Criticism és az amerikai dekonstrukció nevezetes elgondolásai óta (De Man, Culler) milyen irányt vettek az elégiára vonatkozó legújabb líra- és műfajelméleti kutatások. A kérdés a kortárs európai és amerikai „új-elégia” összefüggésében kerül vizsgálatra, melynek egyik uralkodó változata az ún. self-elégia. Utóbbi élesen láttatja a költőt mint korának és geokulturális identitásának lenyomatát. Az elégiaműfaj tanulmányozása a mai magyar költészet „posztmodernnek” mondott vonulatában, pontosabban vonulataiban egyúttal szükségessé teszi a posztmodern kánon kérdésének kritikai újragondolását e vonatkozásban is. Mindez elsősorban a baudelaire-i, másodsorban a rilkei elégia hatástörténeti összefüggésében kerül tárgyalásra, melyek a műfaj európai történetében a modernség két eltérő, ám megkerülhetetlen kánonját jelölik.
Sign-in/Register to access full text options 
Free) 
Talk to us
Join us for a 30 min session where you can share your feedback and ask us any queries you have
Schedule a call
