A NYELVITÁJKÉP-KUTATÁS MINT AZ ALKALMAZOTT NYELVÉSZET EGYIK LEGÚJABB KUTATÁSI TERÜLETE

Abstract

A nyelvitájkép-kutatás a 90-es évektől kezdődően egyre nagyobb érdeklődést váltott ki a szociolingvisztikában. A nyelvi tájkép definíciója a Landry–Bourhis szerzőpárostól származik, ők használták ugyanis a kifejezést először a köztéren megjelenő feliratokra (kereskedelmi táblák, feliratok, helységnévtáblák, utcatáblák stb.). A tanulmány a nyelvitájkép-kutatás elméleti és módszertani alapjait tekinti át, a hangsúlyt a legutóbbi kutatásokra, a legmeghatározóbb megközelítésekre és kulcsfontosságú kérdésekre helyezve. Legfőképpen azért, mert az elmúlt két évtizedben a nyelvitájkép-kutatás felgyorsult, témájában kiszélesedett. A századforduló óta számos kutatási projekt és tanulmány foglalkozott az alkalmazott nyelvészet, a szociolingvisztika vagy a nyelvpolitika perspektívájából a témával, és mutatott egyre nagyobb érdeklődést – különösen két- és többnyelvű környezetben és szituációban – a különböző tereken található jelek és feliratok iránt. A kutatások interdiszciplináris megközelítést, különböző társtudományok bevonását igénylik (oktatás, közgazdaságtan, demográfia, geográfia, szemiotika stb.).